Hogy a Sea Change teljesen más mint az előző album, Beck pályájának ismeretében cseppet sem meglepő: sosem volt egymás után két hasonló lemeze. Az 1970-es születésű Beck Hansen, akinek felmenői között bluegrass hegedűst, avantgárd képzőművészt és presbiteriánus prédikátort egyaránt találunk, igazi zenei ezermester. Három 1994-es albuma, a gerjedős zajpunkból, őrült szöveges közjátékokból és lo-fi koncertfelvételekből összeturmixolt Stereopathetic Soul Manure, a puritán folkot és bluest tartalmazó One Foot In The Grave és a már nagy kiadónál megjelent, jobban fésült Mellow Gold (amin a befutását hozó Loser című slide-gitáros folk-hiphop sláger is szerepelt) rögtön lehetetlenné is tette bekategorizálását. A folk, rock, funk, blues, country, hiphop, easy listening és zajzenei elemekből, valamint szürreális hangulatú szövegekből összeálló 1996-os Odelay albummal aztán sikerült briliánsan szintetizálnia mindent, amit korábban csinált, ezért is volt meglepő, hogy az 1998-as Mutations visszafogott szép kis folkos, countrys hangulatú dalocskákat tartalmazott. A következő évben megjelent Midnite Vultures aztán ismét totális fordulat volt: egy fergeteges bulilemez, melyen a Prince nyolcvanas évekbeli csúcskorszakát idéző funk-pop uralkodott.

Ezután szokatlanul hosszú, három éves lemezközi szünet következett, ami főleg koncertezéssel telt. Beck még 2001-ben is fellépett például a Roskilde Fesztiválon vagy a Radiohead oxfordi koncertjén, de ekkoriban segédkezett Marianne Faithfull Kissin' Time albumának elkészítésében is. Aztán jött a hír, hogy Nigel Godrich angol hangmérnök-producerrel vonul stúdióba, aki a Radiohead (OK Computer, Kid A, Amnesiac) és a Travis (The Man Who, The Invisble Band) albumaival szerzett magának nevet. Beck és Godrich már a Mutations albumot is együtt csinálták, így sejthető volt, hogy ismét egy tradicionálisabb, folkosabb hangzású lemez van készülőben.

A Sea Change valóban a Mutations albumhoz áll legközelebb Beck diszkográfiájában, de annál sokkal nagyobb igényű. Melankolikus, lassú dalok akusztikus és steel gitárokkal, de a vónóshasználat és Nigel Godrich jellegzetes atmoszférikus effektezése más dimenzióba helyezi őket. A lemezt éjszakai autóút képével ("tedd a kezed a kormányra / hadd kezdődjön az aranykor / engedd le az ablakot / érezd a holdfényt a bőrödön / hadd hűsítse fájó fejed a sivatagi szél / hadd szálljon tova a világ súlya") nyitó The Golden Age csilingelő hangjai egy az egyben a Radiohead-féle No Surprisest idézik, a Lonesome Tears hátborzongatóan monumentális vonóshangszereléssel operál, az éjszakai tengeren játszódó ("furcsa hullámok / lökdösnek minket mindenfelé / egy lopott csónakban sodródunk") kis akusztikus dalnak induló Little One-ból is nagy térhatású szám lesz, a Lost Cause-ban ("bébi, veszett ügy vagy, és én belefáradtam hogy harcoljak egy ilyen veszett ügyért") háttéreffektek kóvályognak, az akusztikus gitár és cselló vitte It's All In Your Mind és az elszámolós hangulatú End Of The Day is megkapja a maga Godrich-kezelését, a legtöbb hangszert és sávot használó Sunday Sun pedig egyenesen brutális gerjedésbe fullad. A lemezt aztán egy effektezetlenségével megkönnyebbülést hozó, tisztán akusztikus dal zárja, a kiinduló úthasonlathoz visszatérő Side Of The Road.

Akad azonban a Sea Change-en két különösen érdekes dal, melyben Beck jelzi kapcsolódási pontjait. A Paper Tiger afféle kakukktojás, mert a lemezre jellemző képek (romok, sivatag, vihar, háborgó tengeren hányódó csónak) és sorok ("csak kapaszkodunk a semmibe / hogy lássuk, meddig tart ki az a semmi") itt eltérő zenei körítést kapnak: a francia poptörténet minden stílusban otthonosan mozgó fenegyereke, a néhai Serge Gainsbourg (lásd: I Love Serge) klasszikus Cargo culte-jának hangzása köszön vissza egy az egyben, annak az 1971-es számnak, melyet már két neves DJ-producer, David Holmes (Bow Down To The Exit Sign) és Mirwais (Production) is átdolgozott az elmúlt néhány évben. A másik kitüntetett dal, a Round The Bend ("nem kell aggódnunk / az élet megy amerre megy / gyorsabban mint egy puskagolyó") nem kakukktojás, inkább pecsét: hangszerelésében és énekstílusában hátborzongatóan hasonlít a hetvenes évek hajnalának folkos dalszerző-énekes géniusza, a fiatalon elhunyt angol Nick Drake munkáira. E fölött a Beck-lemez fölött az ő szelleme lebeg.

9/10