A Charlatans 1989 óta tartó történetében tagcsere, kórházi kezeléssel végződő súlyos depresszió, börtönbüntetés és haláleset egyaránt előfordult, de a zenekar a manchesteri baggy színtér (Stone Roses, Happy Mondays, Inspiral Carpets, James stb.) egyetlen túlélő zenekaraként a mai napig őrzi népszerűségét. Sőt idővel egyre jobb lett zeneileg. Eddig hét stúdiólemezük jelent meg (Some Friendly - 1990, Between 10th and 11th - 1992, Up To Our Hips - 1994, The Charlatans - 1995, Tellin' Stories - 1997, Us And Us Only - 1999, Wonderland - 2001), amiből a szaksajtó utolsó hármat (néha négyet) szokta a zenekar érett korszakaként emlegetni. Maguk a zenekari tagok is így gondolkozhatnak, ezen a koncerten ugyanis főleg az utolsó öt évre koncentrálnak: itt vannak a Bob Dylan és a Rolling Stones örökségét modernizáló dalok, a North Country Boy, a How High, a Chemical Brotherstől kapott loopra épülő One To Another és a Tellin' Stories 1997-ből, az Impossible és a monumentális Forever 1999-ből, a funkos-soulos új albumról pedig a Love Is The Key, a Judas, az And If I Fall, az A Man Needs To Be Told és a You're So Pretty - We're So Pretty. Azért a korai korszakból előszednek egy-két dalt, például a befutást hozó The Only One I Know-t vagy a Weirdo címűt, amibe egy másik manchesteri hős, Johnny Marr (The Smith, Electronic) száll be gitározni. A Can't Get Out Of Bed, a Just Lookin' vagy a My Beautiful Friend hiányán esetleg lehet keseregni, de nem érdemes, végül is nem kell minden koncertnek élő besztofnak lennie. A Charlatans nem tökéletes zenekar, nem zseniális, de keményen megdolgozott azért, amit elért, emberi és szerethető. Az pedig külön dicséretet érdemel, hogy a slágereket nem a ráadásra tartogatják - tudják, hogy visszatapsolják őket anélkül is. "Ez egy dal arról, hogy minden álmod valóra válik" - mondja Tim az utolsó szám, a Sproston Green előtt, és irigyeljük, mert neki tényleg valóra vált az álma: van egy jó kis zenekara, csinálhatja, amit akar, és stabilan őrzi a közönség szeretetét.

8/10