A Karabély együttest a kilencvenes évek hajnalán alapította a gitáros-énekes-szövegíró Gyáni Levente és a basszista-vokalista Maurics András, akik azóta is fix pontjai a zenekarnak, de a dobos posztján már rengeteg csere történt, minden eddigi kazettájukon (Talpramagyar - 1992, Irány a Végtelen - 1994, Hotel Béke - 1996) más és más ütős játszott. Ezt a hagyományt nem töri meg új - már CD-re préselt - anyaguk, a hat év kihagyás után rögzített Táltos utca sem, melyen ismét új dobos, Polyák Krisztián üti a ritmust. Bár az elmúlt időszakban egy plusz gitárossal és egy billentyűssel is próbálkoztak, a már ismét triófelállásban felvett új album hallatán elmondhatjuk, hogy zeneileg nem sok változás történt a Karabély háza táján, ma is ugyanazokat a háromnegyedes umcaccákat nyomják főleg, meg azokat a hol lomha, hol virgonc, de mindig laza kis darabokat, amelyek hallatán az egyszeri hallgató rögtön be is lövi őket a korai Kispál és a Quimby közé - ami nem is mellélövés, hiszen indulását, életkorát tekintve is a két sikerzenekar közé passzol ez az örök underground formáció. Mint ahogy a szövegeket tekintve is: a vagányul éneklő Gyáni Levente nyelvi leleményeit és áthajlás-mániáját illetően Lovasi, városi sanzonromantikáját illetően Kiss Tibi közeli rokona, de a legnagyobb dicséret az, ha a megtérés előtti Pajor Tamás (Neurotic) hagyományainak leghősiesebb továbbvivőjeként méltatjuk, amire ezúttal ő maga is kacsint a töltény-törvény rímpár használatával (pont ahogy egy másik Pajor-tanítvány, Lukács László tette az Agyarország című Tankcsapda-albumon). Bizony, Gyáninak az ország tíz legjobb rockszövegírója közt van a helye, de talán ezen még lehetne szűkíteni is. Az elmúlt fél évtizedben ráadásul sokat érett, az "én sokat remélek, de nem elég csupán a perchez / túl kicsi a terpesz, de azért persze meglesz a herpesz" típusú sorok mellé a beszédes című számokban (Terézvárosi clandestino, Jaj, Műfasz és útlevél, Liftes Buddha, Jó nekem az arany, Halló, itt Babilon stb.) rendre beütnek efféle komoly szürreáliák is: "nem lehetsz egyedül itten / törpék talpig aranyban / a vámpírok a fáradt tevéket / áthajtják Párizson lassan". A meglóduló részekben Maurics magas háttérvokáljai ezúttal is egyénítik a hangzást, a dobok pedig sokkal jobban szólnak, mint annó a kazettás korszakban - amellyel A tűz okáról nem beszélek című szám átemelése jelzi a kapcsolatot, a folytonosságot.

zene: 8/10
szöveg: 9/10