Vanessa Carlton, aki egy pennsylvaniai kisvárosban cseperedett fel, a csodagyerek tipikus példája: már embriókorában kapott Mozart-leckéket zongoratanárnő mamájától, kétévesen már lepötyögte a billentyűkön, amit hallott, nyolcévesen már zongoradarabokat komponált, aztán balerina lett egy New York-i intézetben, de hiába lett ott is osztályelső, szabad kis lelke nem bírta a kötöttségeket, és inkább zenébe öntötte azt. 17 évesen pincérnőként tartotta el magát, miközben demófelvételeit készítette. Apja bátorítására kezdett közönség előtt játszani. Első albuma egy klasszikus zenében és popban egyaránt otthonosan mozgó fiatal (most 21 éves) dalszerző-énekesnőt (zeneszerző-szövegíró-hangszerelő-zongorista-énekesnőt) mutat, akinél becsúszhat egy-egy modoros frazírozás, egy felesleges feldolgozás (Paint It Black) vagy egy cikis lemezborító, de a tehetsége sugárzó. Ambiciózus és kompetens dalszerző, briliáns zongorista, tud rockolni is (Unsung), tud groove-olni is (Prince), a hangja kristálytiszta, a szövegei hol naivak, hol borongósak. Kate Bush szintje még messze van, de Vanessa Carlton az első, akinek egyáltalán van esélye ezen a téren (a másik zseniális zongorista-énekesnő, Fiona Apple más irányban halad, Tori Amos pedig kezdettől fogva tévúton jár). Ami viszont igazán meglepő, az az, hogy a legnagyobb hangzásbeli hasonlóság nem egy zongorista-, hanem egy gitáros-énekesnő, Suzanne Vega (lásd: Tried And True, Songs In Red And Gray) dalaival köti össze a Be Not Nobody számait, főleg Vega nyolcvanas évekbeli hangzásával, ami valószínűleg Carlton kisasszony producerének, az A&M főnök Ron Fairnek a sara lehet, aki a nyolcvanas években kezdte űzni az ipart.

8/10