2000-ben Angliában az év két legnagyobb hazai szenzációja a manchesteri Doves (lásd: Lost Souls) és a Coldplay bemutatkozó albuma volt. Abban az évben a Coldplay villámkarriert futott be: januárban még a Campag Velocet tehetséges előzenekara volt, decemberben viszont már az ország egyik legnagyobb sztárcsapata. A Parachutes című debütáló album a Yellow kislemezslágernek és szuggesztív videójának köszönhetően (melyet a magyar zenetévé is sűrűn játszott) nemcsak hazájában, de az öreg kontinensen, sőt még Amerikában is befuttatta az egyetemet félbehagyó fiatal társaságot. Pedig azon túl, hogy valóban ígéretes dalokkal rendelkezett (a csúcs a Don't Panic volt) és sütött belőle a továbbfejlődés lehetősége, nem sokkal nyújtott többet a - jobb megnevezés híján - Radiohead-iskola többi tanulójának (Geneva, Travis, Muse, stb.) korabeli munkáinál. Az elismert hatásokat mind be lehetett azonosítani (Neil Young, Nick Drake, James), de leginkább Jeff Buckley és az OK Computer határozta meg a Coldplay világát. Aztán továbbléptek.A megfeszített munkával és hangsúlyosan nagy igénnyel rögzített A Rush Of Blood To The Head már nem juttatja eszünkbe a Radioheadet - hacsak azért nem, mert az is óriásit lépett előre első (Publo Honey) és második (The Bends) lemeze között, valamint a Radiohead szólógitárosának, Jonny Greenwoodnak is meghatározó inspirációt jelentett a House Of Love zenekar. Igen, a Smiths utáni éra legnagyobb hatású gitárzenekara, a House Of Love, bár nem irritáló módon, de visszaköszön a Coldplay második korongjáról, és ha már itt tartunk, akkor szögezzük le, minden bizonnyal a Flaming Lips lett időközben a másik nagy kedvence az említett Chris Martin gitáros-zongorista-énekes mellett a gitáros Jonny Bucklandet, a basszista Guy Berryment és a dobos Will Championt tömörítő négyesnek. A tizenegy, ezúttal már hosszabb, epikusabb dalt magába foglaló album továbbra is az akusztikus és a betorzított gitárok nászából született, de minőségi ugrást hozott. Melankolikus, ám optimizmust sugárzó, középtempójú, vagy annál is lassabb, a háttérben végig zongora kísérte popos pszichedélia a fővonal, míg a mellékszálat visszafogott, sokszor visszhangosított effektek, nagyívű melódiák és Bonót idéző fájdalmas vokálok, kórusok jelentik. A szerelem és egyéb hétköznapi, földhözragadt témákat emelkedetten, mágikus módon elmesélő anyag két hibátlan dallal nyit: a mániákus akkordra épülő Politik vonóskörítésével szívszorítóan himnikus lesz a végére, az In My Place pedig a Flaming Lips The Soft Bulletinjének keverését idézi (de szintén Wayne Coyne együttesét juttatja eszünkbe a filmes hangulatú Clocks is). Aztán a folytatásban minden hallgatással egyre mélyebbre jutunk...

A zenekarvezető Chris Martin szerint lehet, hogy ez az utolsó Coldplay-anyag, mivel csak akkor készítenek harmadik lemezt, ha ennél a másodiknál is többre lesznek képesek. Nem lesz könnyű dolguk.

9/10