A Bobby Gillespie vezette Primal Scream különféle korszakaiban csupán a pszichedélia, a kábítószeres inspiráltság az egyetlen igazi közös nevező, a Glasgow-ból indult zenekar ugyanis eddig lemezről lemezre váltogatta stílusát: hippis Byrds-retrótól (Sonic Flower Groove - 1987), az MC5-Stooges-Rolling Stones popkeveréken (Primal Scream - 1989), a dub-ambient-chillouton (Screamadelica - 1991) és a funkosított retro-Rolling tripen (Give Out But Don't Give Up - 1994) át eljutott egyfajta beszívott dub-rockig (Vanishing Point - 1997), majd arra ráeresztette a techno-elektronikát (XTRMNTR - 2000). És úgy tűnik, ezzel megtalálta a végpontot, az új album ugyanis az XTRMNTR vonalán maradt, csak annyiban tér el, hogy a Primal Scream zenéje lecsupaszodott a két fő pillérére. A rövid és koncentrált lemez egyik fő csapásirányát a halálra torzított rockszámok szegélyezik, mint a Skull X vagy a még inkább Stooges-ízű City (a Bow Down To The Exit Sign című David Holmes-albumra készített Sick City új, még gyilkosabb verziója), a másikat pedig a hipnotikus technós lüktetésű darabok, mint a címével ellentétben mégis ebbe a kategóriába eső Detroit (melyben az egykori Jesus & Mary Chain-es kolléga, Jim Reid énekel), a két és fél perces Miss Lucifer kislemezsláger, az instrumentális A Scanner Darkly, az elektro-Velvet Deep Hit Of Morning Sun vagy a német Neu!, Can és persze Kraftwerk együttesek krautrockjára nem véletlenül utaló című Autobahn 66, de néha a két típus sérült hibridjei is feltűnnek, mint az afféle techno-Lennon bluesnak hangzó The Lord Is My Shotgun (a Led Zeppelin-frontember Robert Plant szájharmonikájával!) vagy a politikusan csapkodó Rise (ami eredetileg a Bomb The Pentagon címet viselte, de szeptember 11. után átkeresztelték - lásd hírünket!). Van a lemezen két és fél perc színtiszta nyugalom is, a záró Space Blues No.2, mely a Screamadelica lebegését idézi, ami nem véletlen, hiszen a torzításmester Kevin Shields (ex-My Bloody Valentine) mellett az 1991-es albumon már bizonyított Andrew Weatherall volt az Evil Heat másik kulcsproducere. A lemez kakukktojása pedig az 1968-ban Nancy Sinatra és Lee Hazlewood által sikerre vitt Some Velvet Morning című ábrándos sláger indusztrializált feldolgozása, melyben Bobby Gillespie nem mással énekel duettet, mint a szupermodell Kate Moss-szal (aki már régóta a Primal Scream baráti körébe tartozik, 1997-ben például szerepelt a Kowalski videoklipjében is).

Ha lenne egy olyan dzsessz-fúziós őrület is rajta, mint a az előző lemezen a Blood Money volt, akkor kijelenthetnénk, hogy az Evil Heat ugyanolyan zseniális, mint az XTRMNTR. Így egy hajszállal kevésbé az. De még mindig az.

10/10