A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján összeállt Suede (melynek korai inkarnációjában a Smiths egykori dobosa és az Elastica későbbi gitáros-énekesnője is megfordult) 1992-ben, tehát pont tíz éve jelentette meg első kislemezét (The Drowners). Az ekkor Brett Anderson szövegíró-énekest, Bernard Butler zeneszerző-gitárost, Mat Osman basszistát és Simon Gilberd dobost egyesítő zenekar David Bowie glam-korszakának és a Smiths zenei világának egyesítésével elindította - a visszafogottabb Auteurs és a radikális stílusváltással nyomukba szegődő Blur társaságában - azt a brit rockreneszánszot, ami két évvel később a britpop nevet kapta a keresztségben. Addigra azonban - két album (Suede - 1993, Dog Man Star - 1994) után - Butler kilépett. A gitárosi posztra Richard Oakes került, majd 1995 végén csatlakozott a billentyűs Neil Codling is, és az így öt tagúra bővült, hangzásvilágát és kinézetét megkeményítő Suede az 1996-os Coming Up albummal minden addigi sikerét felülmúlta, az 1999-es Head Music pedig már ezt a markáns hangzásvilágot modernizálta tovább (amint erről abban az évben a Sziget közönsége is meggyőződhetett).A zenekar már 2000 tavaszán elkezdte az ötödik album dalait demózni, az évi egyetlen hivatalos koncertjükön (Izlandon) már kilenc új számot bemutattak, de az év végére ígért lemezmegjelenés csúszni kezdett. 2001 tavaszán ráadásul kilépett Codling (aki pedig Anderson és Oakes mellett fontos dalszerzőjévé vált a kvintettnek), helyére a Suede-del jó barátságban és zenei rokonságban álló néhai bristoli Strangelove zenekar egykori billentyűse, a gitáron is kompetens Alex Lee került, aki azonnal bizonyította is társszerzői képességeit a Beautiful Losers és a Positivity című dalokban, melyeket az évi egyelten hivatalos fellépésükön (Portugáliában) rögvest be is mutattak. A Positivity egy korai verziója felkerült az év végén megjelent Lost In TV című DVD-re rejtett számként, és ott már láthattuk, hogyan dolgozik a zenekar az új producerrel, Tony Hofferrel, aki előzőleg Beck Midnite Vultures című sikerlemezénél bábáskodott. A zenekar egyfajta elektronikus folklemezt tervezett, de nem voltak elégedettek az anyaggal, ezért 2002 elején két hónap alatt újravették az egészet egy új producerrel, Stephen Streettel, aki korábban a Smiths, Morrissey, a Blur és a Cranberries mellett dolgozott nagy sikerrel. Időközben megszűnt a zenekar lemezeit megjelentető Nude cég, és Andersonék hirtelen kiadó nélkül találták magukat (persze csak másodpercekre, a világméretű terjesztésről eddig gondoskodó Sony számára ugyanis egy pillanatra sem volt kétséges, hogy a Suede-be érdemes fektetni).Ilyen előzmények után akár egy össze-vissza lemez is születhetett volna, de a jelzésértékűen optimista A New Morning címet viselő album koncentrált (42 perc hasznos játékidő, 12 dal, több közülük 3 percnél is rövidebb), tipikus és klasszikus Suede-anyag. Talán túl klasszikus is abban az értelemben, hogy az utóbbi két lemez markáns és modern világából visszalép a levegősebb korai hangzás felé, és talán túl tipikus is abban az értelemben, hogy több új szerzemény korábbi Suede-dalokat idéz (az Alex Lee szájharmonikájával fickósított Obsession például a Trash-t, a szintén dögös Street Life a Can't Get Enough-ot, az Untitled a Saturday Night-ot...), a mostanában szőkített hajat viselő Anderson továbbra is ugyanabban a nagyvárosi romantikában mozog (vadvirágok nőnek a beton repedésein át, lányok szomorkodnak, gyönyörű vesztesek grasszálnak az utcákon stb.), gyakorta merít magától és használja ugyanazokat a szövegi megoldásokat (miközben néha érezhetően próbál másképp énekelni, mint ahogy már bevált - bár annál jobbat nem igazán talál). A zeneanyag akusztikusabb, mint az előző két albumon, szinte minden számban szól akusztikus gitár, van ahol az a főszereplő hangszer, a szintetizátorok helyett inkább zongorát hallunk, és ismét kiválóak a vokálok, illetve a vonós megoldások. Nagyívű balladák, dögös rockdalok és akusztikus dalocskák jó arányban osztoznak a lemezen, mely új kezdetet ugyan nem hoz, de csalódást sem okoz.

8/10