Mikor 1994-ben újra együtt zenélt a Led Zeppelin szerzőpárosa, sokan kezdtek reménykedni, de az akusztikus-arabos koncertfelvételt (No Quarter, 1994) követő 1998-as Walking Into Clarksdale nem teljesen váltotta be az ígéretet. Plant a Page-dzsel közös - Budapestet is érintő - turné után visszatért ahhoz a szálhoz, melyet 1993-as politikus, de egyben személyes témájú Fate Of Nations című hatodik szólólemezén felvett. Charlie Jones nevű hűséges basszistája köré szervezett egy új, hattagú zenekart Strange Sensations néven (melyben fontos szerep jut a Cure egykori gitárosának, Porl Thompsonnak is!), és az új albumon a Fate Of Nations folkos-akusztikus hangulatát vitte tovább, megfejelve azt folytonosságot képviselő bluesokkal és hosszabb pszichedelikus felvételekkel. A Dreamland mindössze négy új - a kísérőzenekar tagjaival közösen jegyzett - szerzeményt tartalmaz, ráadásul az improvizációba torkolló nyitó Funny In The Mind Bukka White eredetijén alapszik és a Win My Train Far Home című modern blues is régi klasszikusokból építkezik. A feldolgozások között szerepelnek Bob Dylantől, Tim Buckleytól, a folkelőadó Tim Rose-tól származó dalok, sőt a Jimi Hendrix által híressé tett Hey Joe alig felismerhető átértelmezése is. Sikerült Plant terve: erőlködés nélkül, kedvtelésből rögzítettek néhány dalt, és ez érződik is a korongon, ez adja az igazi értékét, na meg az, hogy a feldolgozásokat képes volt teljesen a maga képére formálni ez a modern felfogású, de nem modernkedő zenekar (nem véletlenül dolgoztak néhányan a tagok közül korábban Portishead-, Massive Attack- és Roni Size-felvételeken).


8/10