A zenekart megasztár státuszba katapultáló 1991-es Blood Sugar Sex Magic album turnéján kilépett John Frusciante gitáros súlyos drogfüggőségét leküzdve 1998-ban került vissza a Red Hot Chili Peppersbe, és az ismét vele készült Californication album az együttes történetének legérettebb, legspirituálisabb lemeze lett, ahol a pörgős-ugrálós funk-rock dalok és a hippis hangulatú finom, elszállós darabok már egyenlő arányban osztoztak. Az ismét Rick Rubin sztárproducerrel felvett By The Way című új albumon már egyértelműen ez utóbbiak kerültek túlsúlyba, ami elsősorban valószínűleg John Frusciante hatása (lásd: To Record Only Water For Ten Days), de ha számba vesszük, hogy a két alapító, az énekes Anthony Kiedis és a basszusgitáros Flea (polgári nevén: Michael Balzary) idén negyvenévesek, akkor tulajdonképpen természetes érési folyamatnak is betudhatjuk a dolgot.A beharangozó kislemezdal, a lemezt nyitó címadó By The Way című Los Angeles-i életkép persze még a zenekar régi-dögös oldalát mutatja fel rapbetétekkel, funkgitárzakatolással és jól meggyúrt basszusgitárral, de aztán a Universally Speakingben már a hippizenekart halljuk, vicces-bizarr orgonahangokkal, szeretetáradásos szöveggel. Kiedis dumái végig játékosak és drogos utalásokkal telítettek, a barátság, szeretet és szerelem dicséretét zengik, városoknak vallanak szerelmet vagy épp tévénk kihajítására ösztökélnek (Throw Away Your Television), a háttérvokálok kidolgozottak, Frusciante ihletett gitárjátéka kevés hangot használ, nem hivalkodik, de igen emocionális, Flea és Chad Smith ritmusszekciója a dalokat szolgálja, ritkán jön előtérbe - de ebben a visszafogottabb, letisztultabb környezetben is a világ egyik legjobb zenekaráról van szó. A Red Hot Chili Peppers korábbi periódusaiból bőven idéző albumot a Beach Boys-hatások mellett elegendő további változatosság jellemzi, ska beütés a Can't Stop vagy az On Mercury című darabokban, kis funkos gitártéma az I Could Die For You-ban, vonós nyitány a Midnightban, spanyolos hangulat a Cabrón (kb. Szemétláda) című számban, programozott alapok a lemez talán legjobb, legszebb, de biztosan legboldogabb dalának nevezhető The Zephyr Song elején, a másik csúcspontnak számító Tear pedig olyan, mintha a Velvet Goldmine betétdalának írták volna. Hát az album záródalának, a szélfutta kezdésű, majd a második felében egy mániákus akusztikus gitár repítette Venice Queennek vajon mik az utolsó szavai? Love, my friend.

9/10