Tudjuk a névsort: Phil Anselmo (ének), Pepper Keenan (gitár), Kirk Windstein (gitár), Todd Strange (basszusgitár) és Jimmy Bower (dob) alkotta a Downt az 1995-ös lemez megjelenésekor, amely valójában egy garázsban örömzenélő mocsári hobbizenekart takart, hiszen a tagok a Pantera, a Crowbar, a COC sorait erősítették. Mindössze tizenakárhány buli, de félmillió eladott lemez minősítette a projektet, és emelte tovább a sabbath-i vonalat egy addig soha nem hallott új (élmény- és igény)szintre. 1999-ben a Pantera texasi whiskeypusztítója, az amúgy borzasztó tehetséges Rex szállt be basszusgitározni, és a 2002-es - hét év után második, és ezúttal végre "igazi" - turnéra, Ozzfestre induló Down aktuális lemezén már ő játszik. A főszerep azonban most sem bizonyos személyekre van szabva, hanem magára az együttzenélésre. És még mindig olyan elementáris erejű hatást képesek kiváltani az egymást követő, Iommi-féle riffelésre építkező dalok, mint amikor egy harminc éve érlelt bor összetevőit komótosan kóstolgatjuk ízlelőbimbóink segítségével. Anselmo már az utolsó Pantera-albumon is úgy énekelt, mintha benne reinkarnálódott volna a hard rock-történelem a Sabbath-tól a KISS-en és a Slayeren át... a Panteráig. Mindezt szorozzuk be a tagok számával, hiszen a reinkarnáció hasonlat a Down esetében továbbra is az egész zenekarra értendő. Nem meglepetés, hogy a southern rock mellett (Stained Glass Cross) egyre több Led Zeppelin-hatást fedezhetünk fel: a dob egyértelműen Bonham előtti tisztelgés, Phil Anselmo záró szerzeménye, az akusztikus gitáros, timpanis Landing On The Mountains Of Meggido pedig mintha egy nem létező Led Zep-lemezről lenne kimásolva az 1969-'71 közötti időszakából.

9/10