Az 1962-es születésű Sheryl Crow-nak keményen meg kellett dolgoznia ahhoz, hogy végre befusson. Másoknak írt dalokat és mások (például Michael Jackson vagy Don Henley) kísérőzenésze volt, és már harmincéves volt, mire végre felvehette első albumát - amit aztán a lemezcége mégsem adott ki. A második felvett anyag, az így "debütálásnak" számító 1993-as Tuesday Night Music Club sem futott be megjelenésekor - csak egy évvel később, az All I Wanna Do című dal világsikerének köszönhetően. A Tuesday Night Music Club még kissé közhelyes, polírozott countryhangzásba volt csomagolva, de a már külső producer nélkül felvett cím nélküli második album 1996-ban már igazi telitalálat volt, Sheryl a legfontosabb dalszerző-énekesnők közé lépett vele, és ezt a nyersebb, karcosabb vonalat vitte tovább az 1998-as The Globe Sessions albumon is, anélkül, hogy népszerűségi mutatói megsínylették volna: a nagyközönség ezt az érettebb Sheryl Crow-t is ugyanolyan lelkesedéssel fogadta. Az új stúdióalbum, a C'mon, C'mon némi változást mutat, nemcsak a borítófotók nyári imidzsét tekintve (az előző két lemezborító fekete-fehér volt), de a hangzás tekintetében is: bár egy-két dal (például a Soak Up The Sun) ügyesen használ modern popmegoldásokat, ezúttal szokványosabb, tradicionálisabb produkciót hallunk, mely nélkülözi az előző két album jótékony nyersességét, és már a dalok sincsenek azon a szinten - márpedig erről nem tereli el a figyelmet a vendégvokalista sztárok (Stevie Nicks, Liz Phair, Emmylou Harris, Gwyneth Paltrow, Don Henley, Lenny Kravitz) szokatlanul magas száma sem. A végeredmény persze még így is szerethető, de aki ebben a zenei kategóriában igazán erős lemezt akar hallani az utóbbi időből, az inkább Shelby Lynne legutóbbi albumával (Love, Shelby) próbálkozzon.

7/10