Ennek apropóján tekintettük át a HS7 nyolcéves történetét az együttes tagjaival. Pontosabban az együttes nagyobbik hányadával: az est.hu kérdéseire a gitáros-énekes-szövegíró Szűcs Krisztián, a basszista Németh Róbert és a szólógitáros Balczer Gábor (becenevén: Ciba) válaszolt, mialatt az öttagú zenekar fennmaradó hányada, Orbán Gyula dobos és Takács Zoltán billentyűs (becenevén: Japán) ügyes-bajos dolgait intézte. A beszélgetéshez szükséges nyugodt helyszínt (lakást) a göndör menedzser, Kovács Ákos biztosította, és ha már ott(hon) volt, hát ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Már a legelején.

KEZDETEK


-Kezdjük a zenekar születésével, Krisztián és Robi találkozásával. Emlékeztek még az első alkalomra?

Szűcs Krisztián: - Igen, de mondjuk Ákost is bele kell venni, mert ő is ott volt. Én először az Ákost láttam, nem a Robit (röhögés). A beiratkozásnál, az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskolán, 1991-ben. Sorban álltak az emberek a beiratkozáshoz egy pultnál és láttam, hogy kettővel előttem ez a göndör köcsög ott magyaráz, ugrál és már leszabályoz mindent, három perccel azután, hogy megérkezett az épületbe. Na, ez volt Ákos...

Kovács Ákos: - De akkor még dark voltam, Mission-póló volt rajtam és hegyes orrú cipő.

SZK: - Így van (röhögés). Robival meg a negyedik emeleti folyosón találkoztam.

Németh Róbert: - A gólyatáborban volt az egész, elkezdtünk beszélgetni...

SZK: - ... és körülbelül az ötödik perc után megalakítottuk a zenekart. Akkor még nem ezt, hanem Van Gogh volt a neve.

-Abban ketten voltatok?

NR: - Nem abban nem volt senki, az csak fantomzenekar volt.

SZK: - Igazából csak elkezdtünk dumálni láttuk, hogy ugyanazokat a zenéket szeretjük és egyből kitaláltuk, hogy csinálunk egy zenekart. Amiből aztán három évig nem lett semmi, csak terveztük.

NR: - Meg néha volt teaház, levittünk pár nagyon rossz gitárt és... Ez bombasztikusan hangzik, de szerettük a zenét, nagyjából ugyanazokat a zenéket. Mit csináljon egy főiskolás Esztergomban azon kívül, hogy kocsmázik, meg nőzik...

Balczer Gábor (Ciba): - ...meg tanul?

NR: - ...na azt nem! Szóval ezeken a teaházakon volt akusztikus gitározás, és ott játszottuk azokat a zenéket, amiket szerettünk. U2, Velvet Underground, Patti Smith, Cure, Balaton... Ilyesmiket játszogattunk.

-Mikor fordult komolyra a dolog?

SZK: - Az első orvosi jelentések után.

KÁ: - Nem. Amikor először lefeküdtetek, nem? (röhögés)

SZK: - Akkor fordult komolyra, amikor a feldolgozós bulik mellett elkezdtünk saját számokat is játszogatni. Először csak magunknak, és aztán mondták a többiek a koliban, hogy "ez kurva jó szám, mi ez a szám?" Mondtuk, hogy ez ... most ... saját szám. Akkor felbátorodtunk és elkezdtük komolyabban venni. A Robinak is volt zenészi múltja, ő is zenélt már a gimnáziumban, meg nekem is volt egy másik zenekarom, a Babyface, amiből később a Publo Hunny lett. De ha már a történeti kronológiánál tartunk, akkor el kell mondani, hogy közben a Duna egy másik pontjánál, Pakson, mi történt. Ott volt egy másik szála a zenekarnak, de ezt már a Ciba mondja el.

BG: - Gyuszi bácsi (Orbán Gyula), a dobos, aki most nincs itt, és jómagam, már játszottunk egy zenekarban, aminek Houdinis volt a neve (1994-ben jelent meg egy kazettájuk For Sale címmel, 1999-es válogatáskazettájuk pedig a Simple End címet viselte - a szerk.). Az kicsit zúzósabb volt, kicsit gitártörősebb zenét csináltunk.

SZK: - Hard bugi zenekar volt szerintem.

BG: - (a többiekre mutat) Akkor amit ők a Dunába belecsorgattak, azt mi megittuk ...

NR: - Mi Esztergomnál belepisiltünk ...

BG: - ...mi meg jóízűen fürödtünk benne (röhögés). Végül is kezdett már oszlásnak indulni a Houdinis, különböző okok miatt, és ők szép lassan elszipkázták Gyuszi bácsit. Jó értelemben vett elszipkázás ez, nem az a rossz magyaros íz szerinti.

SZK: - Elég egyszerűen történt ez az elszipkázás.

BG: - Úgy volt, hogy Kiss Endre, a Quimby énekesének, Kiss Tibornak a bátyja velünk játszott, mint gitáros. Aztán Endre úgymond felfedezte magának Krisztiánékat és viszont, és elkezdtek együtt játszani, de ekkor még nem volt dobosuk, így a Gyuszi bácsi elkezdett nekik dobolni, hogy segítse ki őket. Mivel azonban már oszlásnak indult a Houdinis és a jó próbahely ott maradt üresen Pakson, ezért lejártak Paksra próbálni. Később aztán én is, mint munkanélküli zenész, le-lejárogattam, hogy "végre történik valami" és egyik napról a másikra bekerültem a csapatba.

SZK: - Közben azt is el kell mondani a történeti kronológia kedvéért (röhögés), hogy Japán (Takács Zoltán, a zenekar billentyűse) ezenközben a nyolcadik osztályos padokat koptatta Budaörsön az általános iskolában, vagy első osztályos volt középiskolában, valahogy így.

-Ez 1994 végén volt?

NR: - Igen, elkezdtünk próbálni a Gyuszival. Az első zenekari felállás úgy nézett ki, hogy Gyuszi, Krisztián, Endre és én. Az első koncertezések, próbák következtek.

TICK TOCK NO FEAR (1995)


-Ezzel a négytagú felállással, tehát még Ciba nélkül vettétek fel az első anyagotokat, az angol nyelvű Tick Tock No Fear kazettát.

NR: - Így van, 1995 novemberében megjelent az első önálló kazettánk, szerzői kiadásban. Mivel ott már olyan hangszerelési megoldások voltak, azt gondoltuk, ahhoz hogy ez kompakt módon, élőben is meg tudjon szólalni, szükség van még valakire. Ekkor szállt be a Ciba.

-A kazettát Németországban vettétek fel. Hogy jött ez a német kapcsolat?

BG: - Ez már nagyon régi kapcsolat, úgy jött, hogy Szekszárd testvérvárosa Stuttgart, és volt egy akció: itt volt egy stuttgarti zenekar, és a Prosecturával mászkáltak a környéken, Szekszárd, Bonyhád, tehát óriási turnéban voltak, gondolhatod, Dombóvár volt a legmesszebb (kacaj). Mi meg lementünk a Houdinisszel, hogy "mi lenne, ha ma itt mi is játszanánk veletek?" A Prosecturának persze nem nagyon tetszett, hogy mi odapofátlankodtunk, de szép magyar szóval lenyúltuk a stuttgarti zenekart, a Crew-t, amiben benne volt a Bernie (Bernhard Hahn) és kialakult egy oda-vissza alapon működő üdültetéses kapcsolat. Később Bernie stúdiómanipulátor lett, szerintünk egész jó, így azóta is vele dolgozunk: a Houdinis kazetta óta, egészen mostanáig, az új lemezig.

-Térjünk vissza a zenekar történetére. Mi történt a kazetta után?

SZK: - Elkezdtünk komolyabban koncertezgetni, először csak szigorúan a Duna mellett. Ez így volt egy évig: csak Pakson, Dunaújvárosban, Pesten és Esztergomban játszottunk, sehol máshol. Aztán jött a "kitörés a Duna mellől" turné, amikor Pécset is bevettük.

GOAL (1997)

NR: - 1996 nyarán kimentünk megint Stuttgartba és felvettük a későbbi Goal anyagát, aztán hazajöttünk, de fogalmunk nem volt, hogyan tovább. Se kiadó, se semmi. Még egy magánkiadást nem akartunk. Az elsőre ingünk-gatyánk ráment, azt nem akartuk újra.

SZK: - Ekkor jött a képbe Ákos, mint menedzser. Esztergomban mindig magyarázta nekünk, hogy miért nem szervezzük a koncerteket, és hogy így meg úgy kéne csinálni, mi meg mondtuk neki, hogy "ne magyarázzál, hanem csináljad!"

NR: - Elég spontán alakult minden ebben a zenekarban. Fontos pont viszont még, hogy 1996-ban megalakult a 1g (ejtsd: "vandzsí") Records, és ez adott egy platformot, hogy megjelenjünk.

BG: - Legelőször azért ciki volt a dolog, mert azt mondták, ez "így dög uncsi, nem jó, az egészet át kell írni elektromos zenének, putty-puttynak, mert akkor milyen jól el lehet adni..."

SZK: - Ezt egyébként el is kezdtük megvalósítani, de nem sikerült.

NR: - Ekkoriban jött be a Garbage meg a hasonló zenekarok és mondták, hogy "fúúú, az elektronikát kell erőltetni!" Végül is olyasmit akartak, amit később a Cukor című lemezen megvalósítottunk, de ott ez egy organikus fejlődés eredménye volt. Azt, hogy írjuk át a lemezt elektronikusabbra, azt pont a Warnernél, a 1g label gazdájánál, a nagykiadónál a Pásztor (Pásztor László, a Warner magyarországi vezetője) torpedózta meg. Azt mondta, neki így tetszik a lemez, ezzel nem kell semmit csinálni, ez így jó ahogy van.

SZK: - Ahhoz képest meg, hogy milyen lemezek készültek itthon, teljesen jól szólt.

KÁ: - Ez nagyon képlékeny időszak volt. Akkor csinálta meg György Peti, a Sexepil menedzsere a 1g-t. Lehetett látni, hogy a Sexepil már nem sokáig fog menni, de volt még néhány angolul éneklő magyar zenekar, akiket összegyűjtött oda: a Publo Hunny, a Warpigs, a FreshFabrik, meg mi is így kerültünk ott képbe. Aztán az egész label odakerült a Warnerhez.

NR: - 1997-ben leszerződtünk, ősszel megjelent a lemez és igazándiból a zenekart sokan innentől ismerik.

-Mai füllel mit gondoltok Goal albumról, például a Tick Tock No Fear tükrében?

SZK: - A Tick Tock No Fearen hallatszik, hogy nagyon egységes anyag, olyan értelemben, hogy a hangszerelés egy tőről fakad: két gitárral csináltuk a számokat, igazából nem nagyon szarakodtunk, elkezdtük játszani a számokat és négy nap alatt felvettük. Ott nem volt nagyon variáció, ennek ellenére nekünk nagyon tetszik a mai napig is. Viszont a Goal már sokkal eklektikusabb, van rajta billentyű, mindenféle színesítők, meg sokféle, változatos számok.

- Például a Wallflower, amihez az első klipetek készült.

NR: - Ami szintén véletlenül egy jó pillanatban került be, mert akkor indult a Z+, és mivel kicsi volt a repertoárjuk, tök sokat ment a Wallflower, így az emberek megismerték a zenekart.

KÁ: - Még a Juventus is lejátszotta párszor egy-két hétig.

NR: - Ez akkor olyan új dolognak tűnt, hogy van egy magyar zenekar, amelyik angolul énekel, egészen elfogadható minőségben.

SZK: - Ekkoriban volt az, hogy sokan azt hitték, hogy valami ausztrál zenekar vagyunk.

NR: - Egy idő után ezen már kevesebbet nevettünk.

KÁ: - Eleinte imponált, hogy milyen fasza, jó a klip, arról sem jön le... De mivel itt voltunk, itthon csináltuk a dolgainkat, örültünk volna, ha rájönnek, hogy ez egy magyar produkció.


tovább az interjú 2. részéhez >>