Az Arizona állambeli Mesából való gitáros-énekes Jim Adkins, Tom Linton gitáros-vokalista és Zach Lind dobos gyerekkori barátok, eleinte Metallica-feldogozásokkal kezdték, és még gimnazisták voltak, mikor 1994-ben független kiadásban megjelentették első (cím nélküli) albumukat. A következő évben Rick Burch basszista belépésével alakult ki végső felállásuk, és a Capitol céghez szerződve két albumot (Static Prevails - 1996, Clarity - 1999) készítettek, stramm kis törzsközönséget gyűjtöttek maguk köré, de a nagy kiadónak ez nem volt elég, és kirúgta az épp akkoriban nagykorúvá vált fiúkat. A Bleed American anyagát szerződés nélkül, saját pénzből rögzítették, és ettől lett ennyire egyszerű és hatásos a végeredmény (melynek hallatán a jó ízlésű Dreamworks cég rögtön leszerződtette őket, és ez lett az első lemezük, ami Amerikán kívül is hivatalos terjesztést kapott).Slágeres power-popot hallunk egy kis emo (afféle érzelmes hardcore punk) beütéssel, ami még a kamaszkorukból maradt vissza. Komoly, őszinte, lelkes fiúk ezek, akik kiteszik a szívüket, akár hajszás, akár melankolikus dalokról van szó. A szövegekben a fiatalság elégedetlensége, érzelmi hiányérzet, a világ és az élet nagy kérdései fogalmazódnak meg (a nagy slágerré lett The Middle-ben például Jimmy egy tinilányt győzköd arról, hogy legyen önmaga, ne törődjön azzal, mit gondolnak róla a többiek). A számok felében egy bájos női háttérvokál is feltűnik: Rachel Haden az, a dzsesszbőgős Charlie Haden lánya a néhai That Dog együttesből. A Jimmy Eat World nem zseniális zenekar, emo vonalon például az At The Drive-In (Relationship Of Command), slágeres power-popban a Semisonic (All About Chemistry) csinált náluk sokkal jobbat az utóbbi időben, de a szokásosnál invenciózusabb gitárhasználat azért kiemeli őket az amerikai rádiórock (Creed, Puddle Of Mudd, Staind stb.) és punk-pop (Green Day, Blink-182, Sum 41 stb.) masszájából.

7/10