A '74-es születésű Alanis alig múlt tízéves, amikor már lemeze jelent meg: gyerekszínészként keresett pénzecskéjéből jelentette meg a Fate Stay With Me kislemezt, amelyben már olyanokat énekelt, hogy "sors, maradj velem, vezess utamon / annyi probléma volt már.../ tudok énekelni, színészkedni, táncolni, de nem jutok messzire / hacsak nem segítesz, hogy nagy sztár legyek." Nos a dolog maximálisan összejött, 17-18 éves korában két gagyi popalbuma is megjelent Kanadában (Alanis, Now Is The Time), melyekkel helyi sztár lett (a hangja már ekkor is jó volt), de a művészi öntudatra ébredésére már Los Angelesben került sor, ahol Glen Ballard produceri segítségével vette fel azt a remek női dalokat tartalmazó rocklemezt, amiből a korszak egyik legnagyobb példányszámban eladott albuma lett. A Jagged Litle Pill után három évvel a monumentális Supposed Former Infatuation Junkie - pedig érett és fontos lemez volt - már szolidabb sikert aratott (Alanis esetében ez hétmillió eladott példány, amihez aztán a '99-ben kijött Unplugged is hozzápakolt egy kicsit). Az új album valószínűleg még szolidabb siker lesz, főleg, hogy dalai már nincsenek az előző két sorlemez szintjén. Ez persze nem jelenti azt, hogy rosszak lennének, Alanis Morissette szerzeményei most is szépen megcsinált darabok, de popérzékenységükből némileg vesztettek (Glen Ballard ezúttal már nem volt ott sem producerként, sem zeneszerzőtársként Alanis mellett, helyette egy másik énekesnőnek, Shelby Lynne-nek csinált egy nagyon erős albumot). Az új Alanis Morissette-lemezen vannak persze slágeresebb pillanatok (Hands Clean, You Owe Me Nothing, Surrender) és groove-os alapok (So Unsexy, Precious Illusion stb), de mintha az énekesnő kevésbé törődne az ilyesmivel, inkább arra figyelne, mit akar elmondani. Ebbéli igyekezetében néha túl sok szótagot próbál a sorokba gyömöszölni (Narcissus) és gyakran nem is ragaszkodik hozzá, hogy a sorok rímeljenek - de hát ilyeneket persze csinált régebben is.A szövegek ismét aggályosan választékosak (mely más popsztár használna olyan kifejezéseket, hogy "intellektuális kapacitás"?) és önvallomásszerűek, néha mintha a naplóját öntené dalba - és pont emiatt a személyesség és önfeltárás miatt izgalmas az egész. A nyers gitárriffekkel induló nyitó dalban például elmondja, mik azok a dolgok, amiket keres egy pasiban. Utána egy egoista fickónak olvas be, akihez mégis vonzódik. Egy titokban tartott, egyenlőtlen kapcsolatot boncolgat (valamelyik menedzserével?). Bevallja, hogy egy tíz évvel ezelőtti afférja még mindig lebénítja. Attól fél, hogy a túlélési taktikák felőrlik. A legszebb dalban (That Particular Moment) egy kapcsolat legvégső fázisát idézi fel. És így tovább, és így tovább.Bár időközben jó néhányan elhúztak mellette és veszített is fontosságából, Alanis Morissette azért még mindig kiemelkedik a női előadók átlagából.


7/10