A harmadik album, az 1999-es Surrender volt a duó eddigi legslágeresebb, legeklektikusabb munkája, és a híres vendégénekesek száma is ugrásszerűen megnőtt rajta (Bernard Sumner a New Orderből, Bobby Gillespie a Primal Screamből, Noel Gallagher az Oasisből, Hope Sandoval a Mazzy Starból, Jonathan Donahue a Mercury Revből). Jelzésértékű, hogy a mostani új lemezen (mely a neten már 2001 októbere óta fenn van) ismét csak két számban hallunk vendégénekest, az egyikben egy nőt, a másikban egy férfit, pont mint az első két albumon, és a női hang épp az a Beth Orton (lásd: Daybreaker), aki mind az Exit Planet Dust (1995), mind a Dig Your Own Hole albumon (1997) énekelt. Némileg az új album szerkezete is a korai lemezeket idézi.Az ideges vonóshangokkal és sci-fiszöveggel ("Jöjj velünk és hagyd a Földed magad mögött!....Vigyázat! Viszzatérnek!") nyitó címadó szám acides emlékeket hoz elő. A tribal It Began In Afrika a beharangozó kislemezről, a Galaxy Bounce pedig a Tomb Raider filmzenelemezről már ismerős lehet. A második kislemezszám, az elszállós Star Guitar mintha a New Order előtt tisztelegne, később a Hoops nyitánya kelt orbitalos hangulatot. Tom és Ed többször leleplezik a bennük munkálkodó rockerlelket, rendre beköszönnek a jellemző basszusfutamok, és pszichedelikus hangulatok is bőven akadnak.Szinte minden számban hallunk vokális hangmintákat, de a lemez háromnegyedénél már épp ideje, hogy végre felhangozzon az első igazi dal: a folkos pszichedéliát képviselő The State We're In, melyhez az énekhangot újra a páratlan folktündér, Beth Orton kölcsönzi. A másik énekes ugyanabba a vonalba illeszkedik, mint a korai lemezeken Tim Burgess (The Charlatans) vagy Noel Gallagher, csak éppen mindkettejüknél jobb és izgalmasabb választás. A záró The Test elején afféle müezzinéneket hallat, és nem is derül ki rögtön, kiről van szó. De aztán lehull a lepel: Richard Ashcroft az, a Verve egykori frontembere! Nem ez az első ilyen dance-kollaborációja, emlékezhetünk, hogy a Psyence Fiction című UNKLE-albumon is övé volt a legjobb pillanat (mit pillanat, kilenc perc!), a Lonely Soul című opusz. Ezúttal afféle techno-Bob Dylanként számol be arról, hogyan találkozott az ördöggel. "Did I pass the acid test?" - kérdezi a lemez végén újra meg újra, és csak igenlően bólogathatunk: Ashcroft kiállta a próbát a Chemical Brothers vegykonyhájában, mely most ugyan sok új ízt nem kínál, de a főzet töménysége és hatásossága ezúttal sem okoz csalódás.

8/10