Marianne Faithfull élete kész regény: arisztokrata származás (anyai ágon a néhai osztrák szado-mazo atyamester, Leopold von Saaher-Masoch is rokon), a hatvanas évek swinging Londonja, énekesnői karrier folktündérként (az As Tears Go By az ő előadásában lett sláger), a Rolling Stones köre és botrányai, Mick Jagger szerelme (a Sister Morphine-ban Marianne társzerző volt, de nem tüntették fel), drogos mélyrepülés, a hetvenes évek végén újrakezdés megkeményedett hanggal (Broken English), a nyolcvanas évek végétől újabb reneszánsz, közös album Angelo Badalamentivel (A Secret Life), Budapestet is érintő turné Kurt Weill-feldolgozásokkal (20th Century Blues), közös dal a Metallicával (The Memory Remains) és közös lemez a bécsi filharmonikusokkal (The Seven Deadly Sins), és végül élete talán legjobb lemeze 1999-ben (Vagabond Ways).

Illetve dehogy végül, hiszen most itt az új lemez, egyéves munka eredménye. Faithfullnak már Bono is írt dalt a nyolcvanas évek végén (bár a Conversation On A Barstool tíz éven át, egészen az 1998-as A Perfect Stranger című gyűjteményes lemez megjelenéséig dobozban maradt), és a Blur basszistájával, Alex Jamesszel közösen is készített dalt néhány éve (Hang On To Your Heart), de ez a mostani lemez mégis meghökkent zeneszerzőinek és közreműködőinek névsorával: a veterán énekesnő az eggyel fiatalabb generáció legjobbjaival kollaborált.

A fő helyen Beck áll, akitől a két új közös dal (a lemezt nyitó, kislemezdalnak választott, csupasz szinti-funkos Sex With Strangers és a nosztalgikusan csilingelő Like Being Born) mellé egy régit is választott, az 1998-as Mutation albumról való Nobody's Fault But My Own című kesergőt. Billy Corgan, a nemrég feloszlott Smashing Pumpkins vezére két számot is írt Marianne-nek: a nyolcvanas évekbeli szintetizátorfátyolokra és programozott dobokra feszített, háttérvokállal megtámogatott I'm On Fire-t és a rögtön utána következő, vidámabban lüktető Wherever I Go című szerelmes dalt (Corgan emellett közreműködött a Something Good című hatvanas évekbeli dalocska feldolgozásában is, ami az album eredeti nagy-britanniai kiadásán nem szerepel). A többiek egy-egy számmal járultak hozzá a lemezhez: a francia Etienne Daho a lemez legelektronikusabb darabjával (The Pleasure Song), David Courts a legkönnyedebbel, leghagyományosabb hangszerelésűvel (Love And Money), Dave Stewart a Marianne kor-, pálya- és (szerencsétlenebb) sorstársáról szóló Song For Nico zenéjével, Damon Albarn pedig a címadó dallal (Kissin' Time), mely a legutóbbi Blur-hangzás tipikus példája, egy repetitív, öthangos bluesos girátémára épül, a vokált pedig maga Albarn énekli, kicsit már Gorillaz-hangulatba sodródva. A lemez legjobb pillanata azonban Jarvis Cockert dicséri, a felső tízezerből való lezüllés sztoriját megéneklő Sliding Through Life On Charm zenéje pont úgy hangzik, mint egy Pulp-dal a kilencvenes évek közepéről, a zenekar slágerkorszakából. "Ha Marianne férfinak született volna, most megmutatná nektek" - énekli a karcos hangú Marianne, aki pedig nőként is leckét adott a világnak erős akaratból és önazonosságból.

Bukás, bűn, szex, drogok, csalódás, szerelem és kiirthatatlan remény - a szokásos témák, a szokásos borzongató őszinteséggel. Ez az új lemez talán nincs egységes elődje, a Vagabond Ways szintjén, de eklektikussága épp annak bizonyítéka, hogy Marianne Faithfullnak az évek múltával nemhogy nem csökken a kísérletező kedve és a kihívások iránti vágya, hanem kifejezetten nő. Kivételes nő.


9/10