Strummer egy nagyon gyengén induló szólókarriert (
Earthquake Weather, 1989) szakított félbe spanyolországi tartózkodással, de amikor a Mescalerost szervezte maga köré, akkor újra a Clash utolsó lemezeivel (
Combat Rock, Cut The Crap) félbehagyott szálat vette fel, erős világzenei hatásokkal. Az 1999-es
Rock Art And The X-Ray Style csak ritmikai megoldásaiban és szellemiségében volt méltó folytatása az előzményeknek, igazán csak a lemezt követő turnén rázódtak össze a muzsikusok és találtak az új lemezzel beteljesülő útra, mely mint a cím is hirdeti, rendkívül változatos. Érződik rajta a Pogues együttessel való haverkodás, a filmes és filmzenei tapasztalatok, a hosszúra nyúlt tengerparti nyaralás, a korszellem, sőt apró foltokban a punk múlt is, de még hosszasan sorolhatnánk mi mindent kapunk: világzenei groove-okat, dub reggae-t, dzsesszes hiphopot, folkos munkadalokat és elektronikus ütemeket. A végeredmény azonban bosszankodásra ad okot: ilyen múlttal és tehetséggel és ilyen stíluskavalkáddal egy Manu Chao szintű lemez készülhetett volna, helyette viszont túl terjengősek (a záró
Minstrel Boy például egy 18 perces, beállt kelta improvizáció), helyenként üresek és szétesőek lettek a dalok, nincs következetesen végigvezetett koncepció. Sebaj, még így is marad az ajánlott kategória, különösen a három nyitó szám, a gitáros
Johnny Apleseed, a tökös-technós
Cool 'n' Out, a címadó
Global A Go-Go vagy a mediterrán hangulatú
Mondo Bongo - ezek a
Combat Rockra is felfértek volna.
7/10
