Felesleges magyarázkodni: a 29 évesen az életből kiszállt Hank Williams (1923. szeptember 17. - 1953. január 1.) a műfaj legmeghatározóbb figurája, egyszerű gitár-hegedű hangszerelésű dalai ma is döbbenetes erejű lélekbányászatok. Tisztelegtek is előtte már sokan, így egy fél lemez erejéig az őrült Residents zenekar (
Stars And Hank Forever, 1986) és egy nehezen felülmúlható album erejéig Matt Johnson és az ő The The nevű zenekara is (
Hanky Panky, 1995). Most Luke Lewis producer is tisztességes anyagot hozott össze, illusztris figurákkal, igaz, ezeket a dalokat nehéz lett volna bárkinek is elrontani. Bob Dylan egyszerre tisztelettudó és vagány a
Can't Get You Off Of My Mindban, Keb' Mo' szikár a hegesdű/steelgitár témavariációkkal tarkított
I'm So Lonesome I Could Cry-ban. Beck szimplán jó dalt választott (
Your Cheatin' Heart), Keith Richard szabadon bánik a szöveggel (
You Win Again), és helyet kapott a nagypapa nyomdokain haladó unoka, Hank Williams III is (
I'm a Long Gone Daddy). Kellemes meglepetés Mark Knopfler és Emmylou Harris két közös felvétele, egymásra találásuk ihletett és bársonyos pillanatokat teremt. Lucinda Williams a szokásos kiváló formáját hozta, Ryan Adams (lásd:
Gold) a
Lovesick Blues című dallal tesz csodát, és zárásként a másik countrylegenda, Johnny Cash is áldását adja a vállalkozásra, mely talán többeket elvezet az állandósult időtlenség állapotába. Talán csak Sheryl Crow és Tom Petty talált a céltábla külső köreibe.
8/10
