A Garbage az ellentétek zenekara: három negyvenes éveiben járó amerikai producer és egy évtizeddel fiatalabb skót énekesnő a techno-előadók hi-tech stúdiómódszereivel gyártanak rockzenét. Steve Marker és Duke Erikson gitárosok és Butch Vig dobos igazából hamgmérnök-producerként szereztek maguknak hírnevet (az utóbbi például a Nirvana Nevermind albumánál!), de kis alternatív zenekaraik után valami nagyot akartak dobni, és egy MTV-n látott ismeretlen skót énekesnőt, Shirley Mansont leszerződtetve alakították meg a Garbage-ot. A cím nélküli, 1995-ös bemutatkozó album óriási sikere után a '98-as Version 2.0 még tökéletesebbre csiszolta a Garbage-formulát: a számítógépes programok, a stúdióeffektek, a sivító gitárok és a perverz női énekhang egy tulajdonképpen hibátlan poplemezt eredményezett, melyről a dalok fele kislemezsláger lett! Azonban harmadikra nem akarták önmagukat ismételni, nagyobb teret engedtek a daloknak a technika rovására, Shirley hangjának a masszív hangzás rovására. És ez súlyos tévedés volt, egyrészt mert jobb stúdiómágusok, mint dalszerzők, másrészt, mert az a bizonyos Garbage-hangzás többet nyom a latban, mint énekesnőjük karizmája. Nem mintha rossz szerzők lennének, vagy Shirley rossz énekesnő lenne, de az igazi különlegességük pont stúdiótechnikai tapasztalatukban és annak alkalmazási arányában rejlett. Így most kapunk egy eklektikus dalkupacot erős nyolcvanas évekbeli pop-rock hangulattal (ez - életkorukból adódóan - eddig is jelen volt náluk, csak korábban jobban csomagolták modernségbe), az első kislemezdalnak választott Androgynyben R&B-verzéket és pop-rock refrént pároztatnak, a Can't Cry No Tears Anymore-ban Phil Spector hatvanas évekbeli csajprodukcióit idézik meg, sokasodnak a szomorkás balladák, a záró So Like A Rose a Mazzy Star együttesre (és rajta keresztül a Velvet Underground kései korszakára) emlékeztet, de az igazi telitalálatok ezúttal elmaradnak.


7/10


www.garbage.com

www.garbage.hu

www.mushroomuk.com