
Azt tudnunk kell, hogy a Jamiroquai név egyedül Jay Kay énekes tulajdona, a lemezcég csak vele kötötte a szerződést (ebben pont az ellentéte a drága Sade Adunak, aki csak úgy volt hajlandó leszerződni ugyanehhez a céghez, ha a szerződés az egész Sade zenekarra vonatkozik - és lám bő másfél évtized óta változatlanul együtt vannak, mint azt legutóbb a remek
Lovers Rock album is mutatta). A Jamiroquai-nál a problémák a harmadik album, az 1996-os
Travelling Without Moving után kezdődtek, mikor kivált a basszista Stuart Zender. A harmadik lemezen még Jay mind az öt zenésze szépen meg volt említve és mindegyiknek volt egy kis tere a borítón a köszönetnyilvánításra (igaz, fotón csak négyen szerepeltek), aztán a negyedik albumon, az 1999-es
Synkronized idején már csak hármuknak volt fotója és köszönetblokkja, de akkor még legalább fel voltak sorolva a közreműködő zenészek. Most már semmi, egyedül Jay Kay nyilvánít köszönetet, a stúdiók személyzetének például egy egész oldalon, de a közreműködő zenészeknek csak egyetlen általános mondatban és csak kettejüket (egy új gitárost és a vonóshangszerelőt) emeli ki név szerint, míg a számoknál csak a programozó nevét jegyzi meg külön - egyszerűen nem derül ki, kik játszottak a lemezen (a társzerzői kreditek között ugyan a már említett gitáros mellett felbukkan a Zender helyére felvett pótbasszista és a hűséges billentyűs családneve, de hogy ténylegesen játszottak a lemezen, arra nincs semmiféle utalás)!
Na jó, tegyük félre, hogy miféle ember Jay Kay, koncentráljunk a zenéjére! A világ legügyesebb Stevie Wonder-epigonjáról van szó, aki a harmadik lemez funky-diszkós fordulatával aratta eddigi legnagyobb sikerét (emlékezzünk, nálunk is a
Cosmic Girllel futott be), és azt a vonalat azóta is követi. A négy "élőben", organikus zenekari körülmények közt rögzített album után most igen sok komputert és programozást használt, de meglepő módon a végeredmény ettől csak letisztultabb lett, egy könnyebben áttekinthető 10 dalos, háromnegyed órás poplemez egész élvezhető számokkal. A beharangozó kislemeznek választott
Little L viszonylag gyenge darab, de vannak táncparkettre való stramm dalok, a
Stop Don't Panic például az 1998-as
Godzilla-betétdalt, a
Deeper Undergroundot (a Jamiroquai eddigi legjobb slágerét) idézi meg, de jól áll a
Corner Of The Earth is, amiben finom latinos hangulatok és keleties monumentalitás keverednek. A 2001-hez illő űrodüsszeiát a funkra vonatkoztató koncepció persze nagyobbat markol, mint amekkorát fog.
7/10
www.jamiroquai.co.uk