Hogy rögtön következetlenségen érjük a szerkesztőket: a fesztivál három élő fellépője közül csupán a Basement Jaxx szerepel a lemezen (a Faithless és a Planet Funk nem), az eseményen felvonuló sztár-DJ-k közül például nem halljuk viszont Mauro Picottót vagy Timo Maast sem (akit a lelkes borítószövegben sikerül Massnak írni!). Az óriási mennyiségű felvétel között persze találhatunk tényleg meghatározó kurrens slágereket (mint a Basement Jaxx-féle Romeo, a Roger Sancheztől az Another Chance, Ian Pooley és Esthero Balmes című közös ábrándozása, a Backyard Dog-féle Baddest Ruffest, Eddy Grant újra életre keltett Electric Avenue-ja, a Liquid People remixe a Once In A Lifetime című régi Talking Heads-dalból, a Bump-féle I'm Rushing és a hasonlóan diszkóhimnusz-kvalitású Underground a Rhythm Masterstől), illetve kurrens slágerek remixeit (például Madonna Musicjának Deep Dish-féle verzióját, a Missy-féle Get Ur Freak On gyorsított Superfreakon Mixét vagy Sunshine Anderson Heard It All Before-jának átszabását az Everything But The Girl hím tagjától, Ben Watt-tól), de igazi lélekemelő a néhai Minnie Ripertontól származó hangmintával dolgozó 2 People Mirwais-féle mixe vagy az is, amikor a japán-amerikai DJ, Towa Tei a francia Les Nubians csajduót a német Boris Dlugosch mixében énekelteti Jamaicáról (Dlugosch Never Enough-ja viszont, amit a Moloko énekesnőjével készített, bántóan hiányzik innen).

A probléma csak az, hogy az előbb felsorolt remek kis dalok mind az első CD-re koncentrálódnak, a második - néhány percnyi kivételtől (az Orbital Funny Breakjétől vagy a Depeche Mode I Feel Lovedjának Danny Tenaglia-féle mixétől) eltekintve - nagy monoton és fárasztó massza. De valószínű, hogy ha Ibizán hallgatnám, ott a szar is jobban hangzana.

CD1: 8/10

CD2: 4/10