Az 1989-ben Northwich-ből indult Charlatans a közeli manchesteri színtérhez csapódva futott be 1990-ben The Only One I Know című megaslágerével és az azt tartalmazó Some Friendly albummal. A fent említett ecstasyzabáló őrült bulikultúra ("Madchester") nemsokára saját hányásába fulladt, és a Sarlatánok második albuma (Between 10th and 11th - 1992) is megbukott, de a következő évek során kivergődtek a kátyúból és becsatlakoztak a születő britpop színtérre (Up To Our Hips - 1994), az 1995-ös címnélküli negyedik - csöppet funkos, soulos beütésű - albummal pedig már túl is léptek rajta. Ezután a Chemical Brothersszel kollaboráltak groove-ügyben, az 1997-es Tellin' Stories pedig máig a legtökéletesebb Charlatans-album (ennek felvételei közben hunyt el orgonistájuk, Rob Collins), és hasonlóan magas színvonalon készült a már nagy kiadóhoz szerződve, ám már producer nélkül rögzített 1999-es Us and Us Only is (közben a korábbi független kiadójuk, a Beggars Banquet kiadott tőlük Melting Pot címmel egy slágerválogatást, amelynek a kilencvenes évek legerősebb besztoflemezei közt a helye).

Szóval a Charlatans néhány éve érett, legerősebb korszakát éli... és akkor most hirtelen mégis radikálisat vált: sikerreceptje két pillérét változtatja meg, a mindent uraló - a zenekar tagjainak meghatározásában: "templomi" - orgonahangzást és Tim Burgess jellegzetes énekhangját. Az előbbi háttérbe csúszik és elveszti himnikus szerepét, az utóbbi pedig egy csomószor szinte felismerhetetlen, annyira magas, falsettóban szól. A Charlatans-rajongók kábé ugyanúgy fognak majd meghökkenni, ahogy az ortodox rollingosok hülyét kaptak a hetvenes évek második felében, amikor meghallották Mick Jaggert a Fool To Cryban, a Miss Youban vagy az Emotional Rescue-ban (ez a Rolling-párhuzam már csak azért sem erőltetett, mert az utóbbi években a Sarlatánok tulajdonképpen a Stone Roses és Rolling Stones hibridjét valósították meg - egy kis Bob Dylan-beütéssel).

Mindez fura persze, de a lemez ettől még igen erős: effektesebb, groove-osabb, dance-esebb, funkosabb és soulosabb, mint elődei (az új producer Danny Saber, aki többek között a Black Grape szürke eminenciása volt, de dolgozott például... a Rolling Stones legutóbbi albumán is!), a zenekar hallhatóan nagy élvezettel játszik, bizonyos dalok (A Man Needs To Be Told, I Just Can't Get Over Losing You, And If I Fall, Ballad Of The Band) pedig már elsőre klasszikusnak hangzanak - más kérdés, hogy nem klasszikus Charlatans-daloknak. Ha nem is a Tim által eredetileg tervezett "hetvenes évekbeli bekokózott Los Angeles-i rocklemez modern verzióban" jött létre, ez a szexi retro-futurista funk-soul-rock kotyvalék is elég élvezetes anyag - bárki is csinálta.

zene: 9/10

ének: 7/10