...ugyanúgy félakusztikus hangzás, reggae-dominancia, soknyelvűség és egymásba átfolyó számok jellemzik. Ugyanúgy bő háromnegyed óra, ugyanúgy két perc körüli rajta a legtöbb szám. Ugyanúgy kevés rajta a ritmusalap. Viszont ezúttal sok a fúvós.

"Attento!" - harsan egy férfihang, majd cinhangok dobgépből, egy fúvósmotívum, telefoncsörgés, morzejelek, aztán indul a reggae, gitár és Manu kölykös éneke angolul: "Oly sok éjszaka, az árnyékoddal az ágyamban, ott suttogsz a fejemben..." A Merry Blues további részeiben ismét jól elszórakozhatunk sok franciáéhoz hasonló, "h"-t ejteni képtelen angol akcentusán ("I feel so 'appy when I see-see-see-see you"), a dalt záró "tudom, hogy szeretsz marihuánát szívni" sornál pedig már biztosak lehetünk, hogy nem ez lesz a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet kedvenc idei hanghordozója.

A számok alatt és között tévéből, rádióból vagy metróból elcsípett beszédfoszlányok bukkanak fel (ez utóbbi helyről, a metróból - vagyis a föld alól, az undergroundból - jön a lemez címe is: a következő megálló az Esperanza, vagyis Remény nevet viseli). A Bixo után, az ElDorado 1997 című dalban kapjuk a legtöbb gépi ritmust és a leghangosabb fúvósokat, aztán ismét egy angol nyelvű szám jön (Promiscuity), egy lüke dalocska arról, hogy a világban sok az összevissza kúrás, az őrültség, a képmutatás stb, stb. "Ó-ó engedj szabadon / ó-ó-ó hagyj békén" - dalolja a refrénben Manu, aztán a szám végén umcaccás vigadás kezdődik, majd a lemez legszebb dalpárja jön (melyek ugyanúgy összetartoznak, mint az előző lemezen a Bongo Bong és a Je ne t'aime plus), a La Primavera és a Me gustas tu. "Hány óra van, szívem? Hány óra van Angliában? Hány óra van Gibraltárban?" - kérdezgeti hősünk az előbbiben, az utóbbiban pedig azt sorolja, mi kedves a szívének (te, tenger, holnap, motorbicikli, marihuána, hegyek, éjszaka, gitár, reggae, Guatemala stb.), miközben bejelentkeznek a pontos idővel különféle rádiók (Moszkva, Havanna, San Salvador, Managua stb.) és szép női hangok vokáloznak.

A halk, de tempós akusztikus gitárra épülő Deniában arab éneket hallunk (ilyesmire volt már példa a Mano Negrában is), a Mi vida szomorkás lassú, majd egy újabb páros darab következik, a Trapped By Love és a Le Rendez vous. Vidám, dzsesszes dalok, az előbbi arról , hogy amikor együtt van a csajával, az a meteorológiára is kihat, az utóbbi pedig egy randi története angol-francia keveréknyelven elbeszélve "Múlt éjszaka randiztunk / How do you do? Comment allez-vous? / Elmentünk megnézni egy francia filmet... / kószáltunk a kerületedben / mintha a Champs-Elysées-n sétálunk volna / beengedtél az ágyadba / a legjobb hely Párizsba'."

És ekkor - ping! - beüt a Bongo Bongból ismerős egyhangos gitárszóló! Kevesen tudják, de a Bongo Bong/Je ne t'aime plus nem ért véget ott, ahol a klipben vagy a Clandestino albumon hallottuk: a maxiverzión tartozott hozzájuk egy harmadik tétel is, a Bob Marley előtt tisztelgő Mr Bobby. Ez hallható itt most, újrafelvett, kissé módosított változatban ("Hé, Bobby Marley / énekelj nekem valami jót / megőrül ez a világ / vészhelyzet van"). Ezután újabb spanyol darabok jönnek (Papito, La Chinita, La Marea), meg egy portugál (a Homens megint a Bongo Bong zenei alapjaira megy - ping! -, de ezúttal csajok énekelnek, gúnyolódnak a pasikon). Aztán a minimális kísérettel előadott La Vacaloca végső tánca után a metróbeli hang megjegyzi, hogy "végállomás", és a La Primavera alapjaira épülő zárószám, az Infinita Tristezában már csak beszédfoszlányok vannak, ének nincs is (csak a "Hány óra van, szívem?" motívum jön elő időnként). A zene többször megszakad, egyre hosszabb szakaszokra, de a dumák csak mennek tovább. Aztán a metrósok bezárnak.

Foglaljam össze egy mondatban? Újabb univerzális háztáji cucc Bob Marley link spanyol kisöccsétől.

10/10