Bálint István 1976-ban kénytelen volt a családdal és a Halász Péterrel közösen vezetett színtársulattal együtt emigrálni a korabeli államhatalom folyamatos zaklatásai elől, először Párizsba, aztán onnan New Yorkba, ahol a Squat Theatre egyik vezető színésze, szerzője és rendezője lett - érthető lányának színházszeretete. Bálint Eszter már kisgyermekként, már Magyarországon is fontos tagja volt a legendás underground színtársulatnak, s színészi karrierje az Egyesült Államokban is folytatódott. A Florida, a paradicsom után több független filmben is felbukkant, A Linguini incidens című filmben például David Bowie és Rosanna Arquette partnereként.

Énekesnőként először egy Serge Gainsbourg-emléklemezen találkoztam vele 1997-ben, ahol a francia sanzonista-szerző Un poison violent, c'est ca l'amour című dalát énekelte, többek között John Zorn, Marc Ribot, Fred Frith, a Cibo Matto és Sean Lennon társaságában. Később szerepelt a lemezsorozat Marc Bolannak szentelt darabján is, ahol a néhai T.Rex-vezér Mambo Sun című számát dolgozta fel (a többi közreműködő között ekkor már Mike Patton, Arto Lindsay vagy Lloyd Cole is szerepelt). Az első Eszter Balint-szólólemez, a Marc Ribot gitárosi segítségével felvett Flicker 1999-ben jelent meg, és szép kritikai sikert aratott.

A harmincas éveit taposó művésznőt most - 2001. május 3-án - a budapesti Tütüben sikerült meghallgatnom, teljesen elvarázsolt. Közvetlenül a színpad előtti asztalnál, vele szemben ültem, s úgy éreztem, mintha végig nekem énekelne. Talán azért, mert közvetlenül a koncert előtt készítettem vele egy interjút, vagy talán más okból? Tök mindegy, nagyon átjöttek a dalai, olyan szuggesztivitással énekelt, gitározott, hegedült, szájharmonikázott, kezelte a mini elektronikus kütyüt. Néha Suzanne Vega, máskor Michelle Shocked és mai követőik ugrottak be. Két gitáros fej kísérte - a dobosának vissza kellett utaznia New Yorkba, mert legalább nyolc zenekarban is játszik egyszerre.

- Mikor lett belőled dalszerző-énekesnő?

- Korábban is álmodoztam ilyesmiről, de úgy négy-öt éve kezdtem zenélni, az első lemezem másfél éve jött ki. Ebben az utóbbi időszakban vált igazán életmódommá a zenélés. Ezt tartottam a legfontosabbnak, mert nem hullott az ölembe, mint amik egy kicsit úgy felém jöttek.... Nyolc évig tanultam hegedülni gyerekkoromban, méghozzá klasszikust, de utáltam gyakorolni és tíz évre leraktam. Most megint használom, gitározni pedig saját magamtól tudok. Tanultam énekelni is, de ahhoz nem sok köze van, amit most csinálok, hisz klasszikus énekléssel foglalkoztam pár évig, mert az érdekelt olyan tíz évvel ezelőtt. De nem akartam, hogy klasszikus zenész legyek és naponta nyolc órát gyakoroljak, ezért abbahagytam.

- Kigondoltad, hogy milyen fajta zenét akarsz?

- Nem kigondolt koncepció és abszolút nem intellektuális elhatározás volt. Mindig rengeteg zenét hallgattam, az életem nagy részét ez töltötte ki. Kicsi koromban sok klasszikust játszottam, később mindenféle másra is vevő lettem. Annyi elképzeléssel, hogy ne kelljen bezárkózni egyfajta zenére, hanem beletehetek sok mindent, amit szeretek.

- New York mennyire van jelen a dalaidban?

- Fiatalon rengeteg zenészt ismertem, számosan átjártak a színházba, ahol dolgoztam és nagyon sokféle zenét hallottam. Úgyhogy valamennyire biztos, hogy benne van a történelmemben New York. De amikor elkezdtem, akkor igazából Los Angelesben éltem, az első lemezemre a legtöbb dalt ott írtam.

- Te írod a szövegeket is. Ezek valamilyen képek, vagy téged ért benyomások?

- Mind a kettő. Csak arról érdekes írni, amit nem olyan könnyű elmondani, hogy miről szól... (elneveti magát). A szövegeket néha absztrakt, álomszerű képekkel, és nagyon konkrét, pofádba vágó egyszerűséggel próbálom mindig megírni.- Milyen rendszerességgel koncertezel általában New Yorkban?

- Négy éve költöztem vissza oda, és három éve kezdtem el koncertezni. Az első másfél évben elég rendszeresen csináltam, most már sokkal cinikusabb vagyok és háromhavonta egyszer lépünk fel. Azért néha találok egy-egy kisebb klubot, ahol minden héten egyszer lehet játszani, egy hónapon át.

- Általában kik járnak a koncertjeidre?

- Kevert, vegyes társaság, se nem gyerekközönség, se túl öregek. Fiatalok és kicsit idősebbek együtt.

- Hogyan választottad ki a zenésztársaidat, régebbről ismerted őket?

- Egy párat régebben ismertem, és ők hozták a zenésztársaikat. New Yorkban van egy minőségi, fantáziadús elit csoport, nagyon sokat adtak hozzá a zenémhez. A baj az, hogy elég elfoglaltak, úgyhogy nem mindig csak velem játszanak, de el vagyok egy kicsit kényeztetve, mert nagyon jó zenészek.

- És milyen feladat egy nő számára összetartani egy zenekart?

- Bárkinek nehéz zenekart fenntartani. Viccelődtem most a fiúkkal, amikor körülnéztünk, hogy mindig valamit szervezni, beszélni és csinálni kell, akkor is, amikor előadás után csak egy sört akarok meginni velük... Néha előfordult, hogy bizonyos technikai dolgok miatt kicsit gyanúsabban néztek rám az emberek, ha kértem valamit, vagy szóltam valakinek.

- S milyen érzés most Magyarországon játszani?

- Győrben, a Mediawave-en volt már egy előadás, ahol először nagyon meg voltam ijedve, mert olyan furcsa volt, hogy abban az országban, ahol születtem, sok ember eljön megnézni, ettől féltem egy kicsit. De amikor elkezdődött, eltűnt valahogy az összes aggódás.

- Mik a terveid a színészettel? Tervezel valami újabb filmet, vagy nincsenek ilyen lehetőségek?

- Már elég régen nem csináltam semmit. Ha véletlenül valami egyszer felém jön, akkor érdekes lenne kipróbálni, de csak akkor, ha valami jó minőségű esne felém. Elég sokat dolgozok, rohangálok meg aggódok, hogy a zenémmel jussak valamire és elérjen embereket. Ez elég nekem, a színészkedés kevésbé fontos most, hisz már csináltam.

- A kapcsolatod megmaradt azért Jim Jarmusch-sal?

- Nem igazán. Ugyanis hét évig Los Angelesben laktam, s amióta visszajöttem, talán ha háromszor futottam össze vele. Néha úgy látom, hogy ez nem egy aktív kapcsolat.

- Milyen példányszámban jönnek ki, fogynak a lemezeid?

- Változó, attól függ, hogy milyen időket élünk. Most éppen iszonyú nehéz a kicsiknek létezni. Mikor elkezdtem, még nem volt ilyen nehéz, mint most, amikor minden ajtó be van zárva. Minden a rádióktól függ, és mindegyik idióta, kommersz bolondságot játszik, semmi fantáziával - húsz éve is választhatták volna ezt a minőséget, semmi új vagy érdekes nincs benne. De bízom benne, hogy megint változni fog, és közben csinálom annak a kevésnek, akit elér, és akik szeretik. S hogy mennyi fogyott? Még nem kaptam meg a lemeztársaság elszámolását. Nem tudom, pár ezer...

- Akkor ott sem könnyű az underground művésznek...

- Lehetetlen megélni belőle. Néha van pár hülye munkám, de nem mindennap. Amerikában úgy lehet ebből keresni, hogy eladsz egy számot reklámnak, de magából a lemezeladásból nem lehet.



Koncertfotók: www.mjuzik.hu