A 1990 óta létező Manic Street Preachers punkos és glam-rockos beütésű slágeres gitárzenével hívta fel magára a figyelmet, ám a rocklegendáriumba legmélyebben azzal vésték be magukat, hogy ritmusgitárosuk, az önpusztító akcióiról híres Richey Edwards 1995 februárjában nyomtalanul eltűnt londoni hoteljéből, és azóta sem adott életjelt magáról (a kocsiját később megtalálták egy országúti parkolóban). A három megmaradt tag a trauma ellenére is továbbvitte a zenekart, és minden korábbinál nagyobb sikereket arattak Everything Must Go (1996) és This Is My Truth Tell Me Yours (1998) albumaik epikus, vónóshangszereléssel megtámogatott dalaival. Ezért is meghökkentő az új - sorrendben hatodik - Manics-album hangzása, ugyanis szinte 180 fokos fordulatot jelöl: a Blur és a Radiohead után is ők is nekiláttak dekonstruálni saját slágerhangzásukat.

Az album eredetileg a beszédes No Strings munkacímet viselte, jelezvén, hogy ezúttal nem lesznek vonószenekari himnuszok. Az 1999-es The Masses Against The Classes kislemez (mely az albumra nem került fel) a punkgyökerekhez való brutális visszatérést sejtette, de igazából nem erről van szó: az együttes zeneszerzői, James Dean Bradfield gitáros-énekes és unokatestvére, Sean Moore dobos ezúttal is fülbemászó dalokat írtak, csakhogy néhol olyan aránytalan hangzásba csomagolták őket, amiért normális körülmények között egy hangmérnököt kirúgnának - ám itt koncepcióról van szó. Legutóbbi albumaik fő producerét, Mike Hedgest ezúttal csak két számban alkalmazták, viszont négy számra meghívták David Holmest, a mostanában egyre rockosodó belfasti DJ-t, aki a Primal Scream legutóbbi lemezén, a zseniális XTRMNTR-on is dolgozott (a vele készült Freedom Of Speech Won't Feed My Childrenben például a néhai My Bloody Valentine együttes gitárkínzóját, Kevin Shieldset is hallhatjuk, aki szintén közreműködött az XTRMNTR-on!). Akadnak Beach Boys-os (So Why So Sad), glam-rockos (Found That Soul), new wave-es (Dead Martyrs), lo-fis (Wattsville Blues), sőt diszkós hatások (Miss Europa Disco Dancer - amire ráfoghatnánk, hogy kommersz slágernek írták, ha az amúgy is gúnyos szöveg nem torkollna a "braindead motherfuckers" szókapcsolat ritmikus ismétlésébe), de az album 16 számának fő jellemzője a metronomikus popdalok torzított, tompává tett hangzással való ellenpontozása. A szövegíró Nicky Wire basszusgitáros ezúttal is politikus hangulatban van, sok a spanyol utalás (Nicky a spanyol polgárháború nagy rajongója, és az új lemezt is nagyrészt a spanyolországi El Cortizóban rögzítették), a Let Robeson Sing című számban prófétikusan Kubát és Castrót is említi, a legutóbbi kubai-amerikai konfliktust megidéző Baby Elián című számban pedig olyan sorok szerepelnek, mint a "Pán Péter hadművelet / Amerika - az ördög játszótere" - Fidel valószínűleg ezután tapsolt leglelkesebben.

7/10


www.manics.co.uk