Az apropó egyébként egy szeretett nagybácsi - Adrian, alias Son - tavaly tavaszi halála, az ő emlékének tiszteleg a Mester ezzel a lemezzel: a lemezcím, a nyitó és záródal (Reptile, Son And Sylvia - két valóban szép, tisztán, torzítók nélkül előadott blues) tételesen is neki szól. A "reptile" szó - bár eredetileg hüllőt, csúszómászót jelent - Claptonék felé az elismerés, a tisztelet jele is, az említett nagybácsi pedig Clapton legnagyobb "reptile"-ja. A temetés után folyton a vele töltött gyermekkor járt a legnagyobb fehér blues-rock gitáros fejében, a vele töltött évek formálták zenei és művészeti ízlését, ezért a nagy tisztelet.

A zene amúgy semmi meglepetést nem tartogat, de hát stílusformáló zenekarok (Yardbirds, John Mayall Bluesbakers, Cream, Blind Faith, Derek And The Dominos) és több mint harminc szólólemez után már nem is várható túl nagy durranás. Hét új saját szerzeményből (összességükben jobbak, mint a legutóbbi szóló stúdiólemez, a Pilgrim dalai) és hét feldolgozásból (többek között Ray Charlestól, J.J. Cale-től, James Taylortól valók, és összességükben jobbak, mint a saját dalok) épül fel az elveszett évek, az önkeresés és az első szerelem emlékét megéneklő Reptile. Furamód a legslágeresebb dal is egy feldolgozás, mégpedig Stevie Wondertől az I Ain't Gonna Stand For It. Nos, jó lemez ez, aki szereti a Mestert, az biztos ellesz vele, nekem viszont - nem vagyok nagy blues-párti - elborultabb hangulatban kellene lennem, hogy élvezettel merengjek el fölötte.

7/10