Időről időre voltak ugyan további kulcsfigurái a zenekarnak, például a nyolcvanas évek közepén a billentyűs Karl Wallinger (aki később World Party néven alapított saját zenekart) vagy a nyolcvanas évek második felében a virtuóz hegedűs Steve Wickham (vele készült a zenekar legsikeresebb lemeze, az ír folk-rockos hangzású 1988-as Fisherman's Blues), sőt a szaxofonos-mandolinos Anthony Thistlethwaite az egész nyolcvanas évek során kitartott Scott mellett, ám az utolsó Waterboys-lemezen, a Dream Harder című 1993-as korongon már egyikük sem szerepelt. Maga Scott is érezhette, hogy ez így már nem a Waterboys, így szólópályára tért: egy akusztikus, egyszemélyes albumot (Bring 'Em All In, 1995) és egy hagyományos hangszerelésű rocklemezt (Still Burning, 1997) jelentetett meg saját neve alatt, melyek azonban nem arattak közönségsikert. Scott most újra itt van egy csokor új dallal, és újra a Waterboys nevet használja (a lemez több dalában felbukkan újra Thistlethwaite), mi pedig újra megállapíthatjuk, hogy övé a világ egyik legizzóbb énekhangja, dalai pátosszal teltek, de az ő pátosza egy percig sem irritáló, mélységesen hiteles. A meghökkenést, a hangzásbeli változást az erőteljes torzítások okozzák: ez a lemez körülbelül úgy viszonyul a korábbi, szép, kikerekített hangzású Waterboys-életműhöz, mint ahogy a Scott kortársa, Matt Johnson által vezetett The The idei sötét, indusztriális torzítású lemeze a nyolcvanas évekbeli The The-hangzáshoz. De ez itt nem oszt, nem szoroz: Mike Scottnak, ennek a romantikus dalnoknak ma már biztos a helye legnagyobb példaképei, Bob Dylan vagy Neil Young mellett.

8/10