(SPV / Record Express)
A Type O Negative első évtizedét összegző vicces című The Least Worst Of válogatás után Peter Steele együttese 2003-ban a stramm Life Is Killing Me albummal tért vissza a porondra, de a 2006-os – már a Roadrunner kiadótól időközben távozó zenekar beleszólása nélkül megjelentetett – újabb The Best Of gyűjtemény után a New York-i goth metal hősök még erősebb új anyaggal álltak elő. A jó lemez mellé még egy jó hír: tíz évvel az első Type O-koncert után, 2007. július 2-án újra Budapesten, a Petőfi Csarnokban játszik a kultikus négyes.
A Type O Negative első évtizedét összegző vicces című The Least Worst Of válogatás után Peter Steele együttese 2003-ban a stramm Life Is Killing Me albummal tért vissza a porondra, de a 2006-os – már a Roadrunner kiadótól időközben távozó zenekar beleszólása nélkül megjelentetett – újabb The Best Of gyűjtemény után a New York-i goth metal hősök még erősebb új anyaggal álltak elő. A jó lemez mellé még egy jó hír: tíz évvel az első Type O-koncert után, 2007. július 2-án újra Budapesten, a Petőfi Csarnokban játszik a kultikus négyes.
Épp egy évtizede volt császár a Type O Negative a sötét metálzenék világában: az October Rust című albumról a nő+nő+férfi felállás szépségeit hirdető My Girlfriend’s Girlfriend, továbbá a Neil Young-féle Cinnamon Girl viszonylag finom feldolgozása is hatalmas sláger lett. A korszak legerotikusabb dark dalai voltak ezek, de az underground közönség már az 1993-as Bloody Kisses miatt felfigyelt Steele-ékre és értékeli az azóta született lemezeket is, melyekről viszont már semmi nem járta meg az aktuális slágerlistákat. Vélhetőleg ez lesz a sorsa a négy év szünet után érkező – és az albumlistán azért a megjelenés hetében relatíve jól szereplő – Dead Againnek is, annak ellenére, hogy a zöld szemű óriás, Peter Steele (szül: Peter Ratajczyk, 1962) énekes-basszusgitáros megint írt jó pár emlékezetes dallamot.
Elsőre ugyan csak a mérhetetlen súlyt, sötétséget és depressziót érzi meg az egyszeri hallgató – na meg a dühöt. Bizony, egyik-másik szám (például az amúgy a korai Black Sabbath-ra erősen emlékeztető Tripping A Blind Man meg a taplóparaszt Some Stupid Tomorrow) olyan punkos, hardcore-os részeket tartalmaz, amik Steele korábbi zenekarát, a legendás Carnivore-t idézik. De a másik Type O-jellegzetességből, a beatleses dallamokból is akad itt-ott, a legtöbb dal alapját azonban nem ezek adják, hanem olyan belassult doom riffek, amiket nem is lehet máshoz hasonlítani, mint a Black Sabbath-hoz. A legjobb azonban ebben a lemezben, hogy egy pillanatig sem unalmas – pedig 77 perc hosszú! Vegyük példának a 10 percnél is hosszabb The Profits Of Doomot (aminek klipjét azért négy és fél percesre vágták): lassú doomnak indul, de hamar jön egy ütlegelős téma, majd némi lazább rész Peter Steele Ozzy Osbourne-t idéző énekével, és még egy kis keleties (szitár)betét is belefér. Vagy ott a Pantera-gitáros Dimebag emlékére írt Halloween In Heaven, amiben a Lycia énekesnője, Tara is szerepel: dark wave-esen élénk, pulzáló, mégis letaglózó dal. A September Sunt zongorával nyitja Josh Silver, ám van benne valami oroszos hangulat, és nem csak a dalszerző Steele szláv származása miatt (a cirill betűkkel játszó lemezborítón az őrült orosz szerzetes, Raszputyin látható, akit Peter amúgy is lelki rokonának érez, s aki külsőleg is remekül illene a zenekarba.).
S ha már a lelkiekről van szó: az album szövegeire nagy hatással voltak mindazon problémák, csapások, melyek Steele-t életének elmúlt éveiben érték – édesanyja elvesztése, alkohol- és drogproblémái (melyekről a szokásos öniróniát félretéve, véresen komolyan szól a Dead Again címadó dalában) mind rajta hagyták bélyegüket ezen a félelmetes és nehéz, mégis végig izgalmas és változatos albumon.
Elsőre ugyan csak a mérhetetlen súlyt, sötétséget és depressziót érzi meg az egyszeri hallgató – na meg a dühöt. Bizony, egyik-másik szám (például az amúgy a korai Black Sabbath-ra erősen emlékeztető Tripping A Blind Man meg a taplóparaszt Some Stupid Tomorrow) olyan punkos, hardcore-os részeket tartalmaz, amik Steele korábbi zenekarát, a legendás Carnivore-t idézik. De a másik Type O-jellegzetességből, a beatleses dallamokból is akad itt-ott, a legtöbb dal alapját azonban nem ezek adják, hanem olyan belassult doom riffek, amiket nem is lehet máshoz hasonlítani, mint a Black Sabbath-hoz. A legjobb azonban ebben a lemezben, hogy egy pillanatig sem unalmas – pedig 77 perc hosszú! Vegyük példának a 10 percnél is hosszabb The Profits Of Doomot (aminek klipjét azért négy és fél percesre vágták): lassú doomnak indul, de hamar jön egy ütlegelős téma, majd némi lazább rész Peter Steele Ozzy Osbourne-t idéző énekével, és még egy kis keleties (szitár)betét is belefér. Vagy ott a Pantera-gitáros Dimebag emlékére írt Halloween In Heaven, amiben a Lycia énekesnője, Tara is szerepel: dark wave-esen élénk, pulzáló, mégis letaglózó dal. A September Sunt zongorával nyitja Josh Silver, ám van benne valami oroszos hangulat, és nem csak a dalszerző Steele szláv származása miatt (a cirill betűkkel játszó lemezborítón az őrült orosz szerzetes, Raszputyin látható, akit Peter amúgy is lelki rokonának érez, s aki külsőleg is remekül illene a zenekarba.).
S ha már a lelkiekről van szó: az album szövegeire nagy hatással voltak mindazon problémák, csapások, melyek Steele-t életének elmúlt éveiben érték – édesanyja elvesztése, alkohol- és drogproblémái (melyekről a szokásos öniróniát félretéve, véresen komolyan szól a Dead Again címadó dalában) mind rajta hagyták bélyegüket ezen a félelmetes és nehéz, mégis végig izgalmas és változatos albumon.
A Letz Zep a tribute zenekarok közül az, amelyik a kritikák és a rajongók szerint is a leghitelesebben adja vissza a Led Zeppelin egyedülálló stílusát és életérzését.
